Másként

Másként

Ízlelő étterem

Minden adott jogszabályi környezetben definiálják a fogyatékosságot, de még Európán belül is változó, hogy éppen hol húzzák meg a határt ennél a fogalomnál. Na, de nem lehet, hogy éppen a (többségi) társadalom a fogyatékos? Nem lehet, hogy ha olyan feltételeket biztosítanánk a valamilyen fogyatékkal élő emberek számára, amelyek között elhárulnának az akadályok mozgásuk, figyelmük, kommunikációjuk...stb. elől, akkor éppen olyan jól tudnának teljesíteni a munkában, mint mi, akik "épen" éljük az életünket?

A Kék Madár Alapítvány vezetője, Mészáros Andrea szerint igenis lehetséges. S hogy ezt bebizonyítsa, létrehozta az Ízlelő családbarát éttermet Szekszárdon, amelyben különböző fogyatékkal élő emberek alkotják a személyzetet. Azért dolgozik, hogy minél több ember lássa, a sérült emberek is ugyanolyanok, mint mi: általában kedvesek, de néha rossz hangulatban találjuk őket, van közöttük olyan, aki kerekes székben ülve is rendkívül kommunikatív, s pazarul kezeli a legváratlanabb helyzeteket is; s az értelmileg sérült felszolgáló is képes arra, hogy barátságos, kedves fellépésével jó érzéseket ültessen el a vendégekben.
 
Az 1990-es években Andrea Hollandiában járt egy olyan étteremben, ahol csak értelmi fogyatékosok dolgoztak. Hosszú évekig dédelgette álmát, melyet annak ellenére valósított meg, hogy itthon mindenki azt mondta neki, hogy egy ilyen hely egy vidéki kisvárosban nem lehet életképes… Na, de a fogyatékosok kapcsán is tévhitben ringatózik a társadalom egy része. Ez a beszélgetés talán feloszlat valamennyit a ködből…
 
— A Kék Madár Alapítvány hátrányos helyzetû, valamilyen fogyatékkal élő emberek munkaerő-piaci elhelyezkedését segíti — mondja Mészáros Andrea. — Az volt a tapasztalatunk, nem minden fogyatékos ember alkalmas arra, hogy el tudjon helyezkedni. Számukra sokkal türelmesebben, elfogadóbban kell biztosítani a foglalkoztatást. Számos olyan cég van, akik azzal utasítják el ezeknek az embereknek a felvételét, hogy szerintük nem képesek az adott feladatokat rendesen ellátni. Szerettük volna nekik is megmutatni, hogy akkor is lehet nyereséges egy vállalkozás, ha a munkatárs valamilyen akadályozottsággal rendelkezik. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy azért vagyunk elutasítóak, setesuták a fogyatékos emberekkel szemben, mert nincs igazán lehetőségünk arra, hogy valamilyen kapcsolatot építsünk ki velük. Az Ízlelő étterem erre is alkalmas. Megismerhetjük egy kicsit a hallássérültek, értelmi fogyatékosok világát, azt, hogy előbbiekkel artikuláltan kommunikálva, utóbbiakhoz pedig lassabban beszélve igenis szót érthetünk velük, csak nyitottabbnak kell lennünk.
 
— 2007-ben alakították az éttermet, amikor a vendéglátásban is egy stagnálás állt be és sokkal inkább volt az a jellemző, hogy különböző helyek bezártak, tönkrementek, mintsem újak nyíltak volna. Önök mégis belevágtak.
 
— Őszintén szólva, a legvadabb álmunkat is túlszárnyalta az eredmény. A szakemberek sok-sok tanácsa alapján született optimista forgatókönyvünk is pesszimista lett a valósághoz viszonyítva. A negyedik évtől terveztük, hogy nyereséges lehet a vállalkozás, ám ezt már a nyolcadik hónaptól elértük. A nyitás óta már háromszor kellett bővítenünk az éttermet, talán most már megfelel hosszabb távon is.
 
— Hány fős személyzettel dolgoznak, ők milyen fokban sérültek? Illetve van-e bármilyen kikötés, olyan fogyatékosság, amely nem teszi alkalmassá az embert arra, hogy itt dolgozzon?
 
— Hat emberrel indultunk, most 15 fogyatékos, illetve 2 ép kollégánk van. Kor tekintetében egészen vegyes a kép — pályakezdő munkavállalótól az ötvenes éveikben járó emberekig változik az étteremben dolgozók aránya. A felszolgálóink megváltozott munka képességűek, illetve kerekes székesek, a
szakácsok hallássérültek, míg a konyhai kisegítők értelmileg akadályozottak valamilyen fokban. Húsz százalékuk korábban állami gondozott volt. Egyébként szerény munkatapasztalatokkal rendelkeztek, jellemzően az úgynevezett védett munkahelyeken dolgozott némelyikük, de 60%-uknak semmilyen előélete nem volt a munka tekintetében. Vannak látássérült és cukorbeteg kollégáink is, ám súlyosan látássérült embert sajnos nem tudunk alkalmazni a vendéglátás jelle-
ge miatt. Meggyőződésünk, hogy — a súlyos látássérültséget leszámítva —, ha valaki akar és kellően motivált, akkor már csak a mi kreativitásunkon múlik, hogy tud-e dolgozni nálunk.
 
— Milyen akadálymentesítést végeztek el a kollégáik munkavégzéséhez?
 
— Fizikailag itt minden akadálymentes, egy szinten van. Családbarát étterem vagyunk, ahová az idősebbek ugyanúgy könyxnyen be tudnak jönni, mint a kisgyermekes, babakocsis családok. Szélesebbek az ajtók. Van egy ún. info- kommunikációs akadálymentesítés, ami azt jelenti, hogy indukciós hurkok segítségével felerősítjük a hangot — ez a hallássérült kollégáknak segítség. Nagyítóink vannak a látássérült kollégák számára. Úgy gondolom, hogy az álta-lános intézkedéseken túl mindig az adott emberre vonatkozó akadályokat kell leküzdeni. Így a pultnak például van olyan magasságú része is, ahol a kerekes székes kollégának esik kézre minden, és olyan is, ahol a két lábon járó fel- szolgálónknak. Ez minden átadó helyiségnél is így van kialakítva. A hallássérülteknek a konyhai gépeknél lámpák jeleznek. A méréseket tekintve szinte alig van olyan kolléga, aki a mértékegységeket jól tudná használni, ezért van tizenöt mérőpoharunk különböző színekkel, s nagyon egyszerû instrukció, amikor azt mondjuk: most a zöldet vedd ki, vagy a kék pohárral mérjél!
 
— Aki először jön Önökhöz, s nem tudja, hogy itt fogyatékkal élő emberek alkotják a személyzetet, az nem biztos, hogy azonnal és könnyedén szót ért velük. Hogyan hárulnak el az akadályok a vendégek és a személyzet között? És
egyáltalán, hogyan reagál a vendég arra, hogy itt sérült emberek készítik el és teszik az asztalukra az ételt?
 
— A nyitás után két évvel vettük fel az egyik értelmi fogyatékos, tanulásban akadályozott felszolgáló kollégánkat. Ő például néha összekeverte a dolgokat, rossz infót hozott. Voltak nehézségek a betanítása során is, de elmondtuk a
vendégeknek, hogy a rendeléskor rövid tőmondatokat használjanak, nem kell végigmondani egyszerre az egész rendelést. S ezzel megszűntek a problémák is. Az említett kolléga már öt éve van nálunk és jól végzi a feladatát. De mindegyikükről elmondhatom, hogy sokat fejlődtek, rengeteget tanultak itt az évek során. Eleinte csak a két ép kollégára bíztuk a menedzsmentfeladatokat, ma már a sérült kollégák is készítenek ajánlatot, számolnak anyaghányadot.
Nagy öröm nekem, hogy középsúlyosan értelmi fogyatékos embernek is tudunk munkát adni a konyhán kisegítőként, hiszen beszélni tud, és érti az instrukciókat is. „Normál” helyen nem kedvelték őt sem, de nekünk pozitív a tapasztalatunk vele. A vendégek közül voltak, akik csodálkoztak, kicsit megijedtek ettől a helyzettől. A nyolc év alatt talán kétszer fordult elô, hogy valaki bejött és kifordult — ez rossz érzés volt. A többség azonban pozitívan fogadta. Sokan elmondták, hogy először kicsit izgatottak voltak, feszülten érkeztek, nem tudták, hogy hogyan viselkedjenek, mit csináljanak, amikor az asztaluk mellé áll valamelyik kollégánk, de aztán gyorsan feloldódtak, hiszen kedves, barátságos személyzet fogadta őket és ez megnyugtató volt. A gyerekek a legérdekesebbek, hiszen ők nyíltan rákérdeznek, hogy Marika miért kerekes székben szolgál fel, s ha úgy alakul, akár az ölébe is beleülnek. A kollégáink erre is fel vannak készülve, hiszen fontos, hogy nyugodtan, őszintén válaszoljanak és kezeljék az ilyen helyzeteket.
 
— Befolyásolja-e a nyitva tartást a kollégák munkaképessége?
 
— Természetesen igen. Rövidebb nyitva tartással dolgozunk. Este nem vagyunk nyitva, csak délidőben, hétköznap és szombaton. A munkaidejüket az aktuális állapotuk határozza meg. Van, aki hét órában dolgozott, de ma már csak öt órát bír, s olyan is, aki ötórás volt, most pedig hét lett. Összességében 4 és 7 óra közötti munkaidőben dolgoznak. Folyamatosan kérdezzük őket arról, hogy mire lenne szükségük, hiszen ők is változnak, van, ami esetleg valamelyiküket már fárasztja. Ezért fontos a személyre szabott akadálymentesítés. Rendelkezésre áll például egy kocsi is, amin a felszolgáló, akinek már így könnyebb dolgozni, kitolhatja az ételeket, és nem kell kézben hoznia.
 
— A fizikai akadályokról már beszéltünk. De hogyan lehet jól kommunikálni munkaadóként itt a személyzettel? Illetve hogyan viszonyulnak egymáshoz az alkalmazottak, hogyan tolerálják ők egymás „gyengeségeit”?
 
— Nagyon fontos, hogy mindig mindent részletesen megbeszéljünk. Minden nap van egy rövid munkamegbeszélés. Ha nagyobb esemény van (rendezvényen dolgozunk, kitelepülünk… stb.), akkor külön megbeszélést tartunk viselkedésről, illetve fontos szakmai iránymutatást kapnak Kovács János tanár úrtól, a mentorunktól. A fogyatékos embereknél az egyik nehézséget az jelenti, hogy nem elég rugalmasak. Megfigyeltük például, hogy elkezdenek valamit és azt ők be szeretnék fejezni akkor is, ha közben vendég érkezett — belefeledkeznek például a terítésbe. Ezzel kapcsolatban le kellett ülnünk velük beszélgetni, hogy hangsúlyozzuk, mindig a vendég az elsô. De problémaként jelentkezett az is, hogy olykor túl közel mentek az étkező vendéghez vagy hátat fordítottak nekik, így nem vették észre, amikor a vendég jelzett… Ezeket is mindig átbeszéljük, és ez segít. Mi, épek is rugalmatlanok vagyunk, nem szeretjük a változáso- kat. Ők sem. Érdekes kérdés, hogy ők hogyan viszonyulnak egymáshoz. Személyes tapasztalatom, hogy míg ők elvárják az ép embertôl a toleranciát, addig előfordul, hogy nagyon elutasítóak és intoleránsak tudnak lenni egymással. Sok olyan éttermet láttam, ahol vagy csak hallássérültek dolgoztak vagy csak értelmi fogyatékosok. Én olyat szerettem volna, ahol különböző fogyatékkal élők dolgoznak együtt. Sokat kellett trenírozni őket és megértetni velük, hogy a 140-es IQ-val rendelkező mozgássérült nem értékesebb annál az értelmi fogyatékosnál, aki sokszor elfelejt dolgokat, ám könnyedén felhozza a 20 kilós krumplis zsákot. Erre nagy figyelmet fordítunk és mostanra egy összetartó, jó kis csapat lett belőlük. Néha persze vannak személyes ellentétek, de összességében tűzbe mennének egymásért… Azoktól tudok nagyon meghatódni, akik emberfeletti erőfeszítéssel próbálnak kitörni, előrébb jutni, élnek az élet nyújtotta lehetőségekkel, megragadják, amit a sors eléjük tár. Az én kollégáim iskolapéldái ennek. Gyereket nevelnek, szervezik az életüket, s mindezért nagyon tisztelem ôket. Az Ízlelő étteremben ezt akarom megmutatni…
 
„Nem sajnálni kell őket, hanem elfogadni és megérteni…”
 
Amikor az Ízlelő étterem megalakult, szükség volt egy segítő szakemberre, egy mentorra, aki segít a szervezési feladatok lebonyolításában, ugyanakkor a vendéglátás vonalát is erősíti, hiszen az alapítvány szakembereinek ilyen jellegű tapasztalata és kapcsolatrendszere nem volt. Így találtak Kovács János mesterszakácsra, aki 1978 óta tanított a szekszárdi vendéglátó iskolában, s a fogyatékos emberek tekintetében is voltak már tapasztalatai, hiszen 2000-ben a Segíts rajtam! elnevezésű alapítvánnyal is együttműködött már. Ettől függetlenül ezúttal új, nemes feladatok előtt állt.
 
— Nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a sérült emberekre is szükség van. Sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyi mindent tanulhatunk tőlük — mondja Kovács János, aki az Ízlelő étterem alkalmazottainak szakmai képzését vezette. Gyakorlatilag ő képezte ki ezeket az embereket szakáccsá, felszolgálóvá, konyhai kisegítővé…
 
— Hogyan változtat a hosszú évek során kiforrott módszerein, eszközein egy tanár akkor, amikor egy ilyen új feladatot kap?
 
— A szakmai módszereim már kiforrottak voltak, ám ebben a munkában hatalmas jelentősége volt az empátiának, annak, hogy bele tudjam képzelni magam a tanítványaim helyzetébe. Meg kellett tanulnom az ő nyelvükön
kommunikálni. Figyelnem kellett arra, hogy jól artikulálva, velük szemben állva beszéljek hozzájuk. Ezt nekik is, nekem is szokni kellett, nem volt könnyű. Egy jól kommunikáló emberrel is meg kell szokni egy stílust, a fogyatékosoknál ez még összetettebb feladat. Meg kellett tanulnom azt is, hogy a munka során a tanulásban gátolt kollégáknak például egyszerre két feladatot nem adhatok, csak egyet, s mindig meg kell győződnöm arról, hogy megértették-e az instrukciókat, majd folyamatosan ellenőrizni kell, hogy valóban jól végzik-e el a feladatot.
 
— Melyek az Ön konkrét feladatai az étteremben?
 
— Az alapítványnak is kuratóriumi tagja vagyok. Ha bármi történik, számíthatnak rám. Nemrég' például konyhafőnökváltás volt, így egy átmeneti időszak erejéig nagyobb szükség volt rám bent is. Igyekszem mindig megbeszélni velük azt,
amin esetleg javítani kellene. Türelemmel kell feléjük fordulni. S ily módon megkövetelni például azt, hogy a felszolgáló elsődleges feladata a vendég fogadása, kalauzolása. De a vendéglátás egész folyamatát is el kell sajátítaniuk. Hogy melyik oldalon mi történhet, hogy betartsák a szakmai protokollt, hogy a konyhában maximálisan oda kell figyelni a megfelelő konyhatechnológia alkalmazására. Felügyelem az étlapot, amit az egyik ép kolléga állít össze. Az ételsorban mindig van egy krémleves, egy tálban tálalt leves, illetve egy hagyományos, egy könnyített, valamint egy hús nélküli menü készül minden nap. Figyelek az ételek szerkesztésére, a menük betartására, a megfelelő mártások adására, az ételek elnevezésére. De ugyanígy betartatom a mosogatási, fertőtlenítési szabályokat is. Mi csak friss nyersanyagokkal dolgozunk.
 
— Hol vásárolják ezeket a friss nyersanyagokat?
 
— Kialakítottunk itt, a városban egy kézműves műhelyt, zöldségfeldolgozással és gyümölcsaszalással is foglalkozunk. A mezőgazdasági szakiskola kertészetéből is vásárolunk zöldségeket és olyan remek, támogatói rendszerünk
van a beszerzésben, hogy a helyi zöldséges is rendszeresen minőségi áruval lát el minket. A helyi vágóhídról vásároljuk a húst, ahol már jól ismerik az igényeinket: jó minőségű, megbízható, friss alapanyagot kérünk, többnyire sovány húsokat. Ugyanakkor mi vagyunk az a konyha Szekszárdon, ahol a lisztérzékenységgel, illetve egyéb speciális igénnyel rendelkező vendégek is találnak megfelelő ételt maguknak a kínálatban.
 
— Hogyan propagálja az éttermet tágabb környezetben?
 
— Az egyik fontos dolog, hogy a fiatal családoknak lehetőségük van idős szüleik számára havi étkezési bérletet váltani hozzánk. Az idős emberek 11 órakor felöltöznek otthon, fél 12-re eljönnek hozzánk és megeszik nálunk az ebédet. Találkoznak egymással, beszélgetnek, asztaltársaságok alakulnak ki.
A gyermekes családok is szívesen jönnek, hiszen van egy belső játszóházunk, ahol a kicsik remekül szórakoznak. Őszintén szólva, leküzdöttük az elején azt a másfél éves időszakot, amikor nehezen fogadták az emberek azt, hogy nálunk kik dolgoznak. Legalább háromhavonta megjelenünk valamilyen formában a nyilvánosság előtt, hallatunk magunkról. Aki pedig megtapasztalja a tevékenységünket, annak megszűnnek az előítéletei. Törzsvendégeink városszerte jól kommunikálják ezt, így ma már számos család nálunk üli meg ünnepeit is. A kapcsolatrendszeremet is felhasználom egyébként azért, hogy
munkát szerezzek akár a városon kívül, a megyében is az étterem személyzete számára. Rendezvényeket vállalunk, melyeken mindenki jól végzi a munkát.
 
— Mi a legfőbb tapasztalata az Ízlelő étterem mentoraként, amit akár üzenetként is megfogalmazna mind annyiunk számára?
 
— Könnyű olyan emberekkel együtt dolgozni, akik nagyon meg akarnak felelni. Őket tanulás közben sem kellett fegyelmezni, mert mindenben igyekeztek, meg akarták tanulni és érteni a dolgokat. Nem sajnálni kell őket, hanem elfogadni és segíteni. Nem karácsony előtt kell a lelkiismeretünk megnyugtatására adakozni számukra, hanem egész évben oda kell rájuk figyelni! Én sokat tanulok tőlük.
Őszintén bevallom, hogy a kerekes székes kollégától tanultam meg azt, hogy az élő pontyot meg lehet úgy pucolni, hogy egy csepp vér és pikkely sem kerül a ruhánkra. És egy egykezű embertől tanultam meg azt, hogyan kell a töltött paprikát egy kézzel betölteni…
 
(Fotó: Pesti András)
 
Nebehaj Tímea
 
 

Következő rendezvényünk

Élelmezés jogsegély

2018.02.22. 15:00 - 15:30

Bátor Tábor