A sport mindenkié

A sport mindenkié

Interjú Monspart Saroltával

Önök előtt van a férfi képe, aki mozogni régen sem szeretett, de a tévé előtt ülve egyetlen meccset sem hagyott volna ki? Távirányítóval bal kezében, sörrel a jobbján bámulta és (szak)értette rendületlenül a képernyőn látottakat. Ez a férfiember lassan a múltba vész, s itt van helyette az, amelyik a távirányítót még mindig nem engedi, de jobb kezében a sört egérre cserélte.

Az internetező, fórumozó, egyszerre sok mindenre figyelni tudó ember, aki úgy néz meccset, hogy közben „cseten” anyáz, örömében mosolyjeleket szór, bánatában pedig kérdőjeleket halmoz – de mozdulni (mozogni) még mindig nem hajlandó.
Kifogásokat gyárt, ebből viszont sportot űz, s mindig kész válasza van arra, hogy mit miért nem tesz meg.

És ott van az a nő, aki mindig azon sóhajtozik, hogy a szomszédban lakó Joli bizony karcsúbb nála, fittebb is, amikor a leveleket sepri az udvaron, pedig egyidősek. Sóhajtozik, amikor Joli magával hívja a közeli tornaterembe egy kis női tornára – mert ő nem ér rá. Pedig milyen rosszul esik neki azt látni, hogy a közösségi oldalon a nőismerősök sorra töltik fel a nyaraláson készült bikinis fotóikat – ő pedig csak állig felöltözve hajlandó objektív elé állni…

Hol a hiba?

Monspart Saroltával beszélgettem erről a témáról.  Saci az 1970-es években az első nő volt Európában, aki 3 órán belül futotta le a maratoni távot. Nem mellesleg a tájfutás világbajnoka, 14-szeres magyar bajnoka és sífutásban is 6-szor állt egyéni bajnokként a dobogó tetején, hazai versenyeken. Sokan tudják róla, hogy egy kullancscsípés okozta betegségből csodával határos módon sikerült felépülnie, amely után a versenyszerű futást ugyan abbahagyta, de rendkívül aktív maradt. Ma a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke, az Országos Egészségfejlesztési Intézet életmódosztályának vezetője és sok-sok magyar ember példaképe…Ja, és nem utolsósorban, az élelmezésvezetők novemberi, országos fórumának egyik előadója.

Íme, némi „előszó” a fórumunkhoz…

- A szabadidősport nagy változáson ment keresztül az elmúlt 20 évben. Újabb és újabb divathullámok érték el az erre nyitott réteget, ami azt is jelenthetné, hogy manapság többen sportolnak Magyarországon, mint a rendszerváltás előtt. Ez így van?

- Sajnos nem nagy a növekedés. Fáradt a nép, nem sokat javult a helyzet, és ehhez jött még a válság. Aki korábban eljárt rendszeresen mozogni valahová, pénzt adott ki futóöltözetre, aerobic bérletre, elment kerékpározni, az most sok esetben nem költ ilyesmire – mert nem tud. És nem költ fodrászra, kozmetikusra sem, mert nem telik rá. Ez utóbbi persze még nem tragédia. Viszont sportolni a válságban is lehet, sőt érdemes és szükséges! Például a gyaloglás, a Nordic Walking vagy a futás nem kerül szinte semmibe sem. Egy jó cipő kell hozzá és kész. Sok a motiválatlan ember, hiszen a vállaik roskadoznak a mindennapok gondjai alatt. Mégis, ha ezek az emberek képesek lennének reggelente/esténként összeszedni magukat annyira, hogy elinduljanak futni, gyalogolni, kerékpározni, akkor éreznék, hogy utána testben kicsit ugyan fáradtabbak, ám lélekben erősödnek. A rendszeres testmozgás, a testedzés feldob, fittebbé tesz, motivál, önbizalmat ad, javít az önértékeléseden, s az élet más területein is jobb teljesítményre sarkall.

- 14 éve működik az általad vezetett női futó/gyalogló klub. Kik járnak ide és mit ad nekik a közös sportolás néhány kilométere?

- A huszonévesektől kezdve a 67 éves nyugdíjas nőkig elég sokan vagyunk ebben a csapatban. Az átlag életkor 43 év körül van. Főleg olyan nők vannak itt, akik már szültek egy vagy két gyereket, érzik magukon, hogy a testük már nem a régi, javítani akarnak az állóképességükön, közérzetükön. Munka után nagy szatyorral érkeznek. Fáradtan köszöntik egymást, leülnek, aztán átöltöznek, s a közös bolondozás és bemelegítés már felrázza őket. Az edzés végére teljesen kicserélődnek, más emberek lesznek. Lehet, hogy hazafelé fenéknyi ülőhelyet vadásznak majd a buszon, villamoson, de a lelkük szárnyal. Érdekes, hogy vegyesen vannak köztük szinglik, házasok, elváltak. Az egyedül élőknek mindig mondom, hogy a futás remek még az ismerkedésre is. Egyébként a mi klubunk arra is nagyon jó, hogy beszélgessünk egymással moziról, könyvekről, vagy arról, hogy mit hol érdemes venni. Ez érvényes a turkálótól a színházig mindenre. Ez egyfajta kulturális együttműködés is. Sőt, az egészségkultúra is jelen van minden találkozásunk alkalmával.

- Mi a helyzet a kitartással? Hiszen köztudottan elkezdeni még csak elkezdi az ember valamelyik mozgásformát, de az, hogy ezt rendszeresen művelje a továbbiakban, már keményebb dió…

- Természetesen van jövés-menés nálunk is. Van egy „majdnem húsz” fős törzsgárda, akik 1998 óta, tehát a kezdetektől együtt vannak. A csapat másik része cserélődik. Találkozom néha régi tagokkal, akik megszólítanak és közlik, hogy hozzám jártak régen, de már nincs idejük, viszont a szomszéd asszonnyal eljárnak futni. Az ilyennek is nagyon örülök. Mert ez azt jelenti, hogy rajtunk túl is van folytatása a dolognak.

- Ez a másik pozitív hozadéka annak, ha valaki egyszer csatlakozik hozzátok: lételeme lesz a sportolás, és ha már nem is veletek, de önmagáért mással, máshogy és máshol továbbra is fut, gyalogol…

- Így van. Én mindig hangsúlyozom, hogy a nőnek, mint a család egészséges életmódjáért felelős karmesternek jó példát kell mutatnia. Lássa a gyerek, hogy anya is jár sportolni, hogy ez a mindennapok része és így természetes lesz az is, amikor őt viszik majd a sportedzésre.

- Te is tudod, hogy milyen sok kifogást tudunk gyártani, amikor valamit nem akaródzik megcsinálni. „Most nincs időm”, „most nincs erőm”, „majd holnap”, „most főznöm kell”. „most mosnom kell”, „most inkább a családdal vagyok”… Ezt a típust hogyan húzod magaddal?

- Nagyon nehéz. Mindenki tudja, hogy nőként hányféle elvárásnak kell megfelelnünk. A munkahelyen, a családi tűzhely mellett, anyaként, társként. A főnök elvárja, hogy jól végezzük el a munkát, a család elé otthon meleg ételt kell tenni, tiszta ruhát kell varázsolni naponta, a gyerekkel türelemmel kell foglalkozni és akkor ott van még a társ, akinek szintén el kell nyerni a kegyeit, mielőtt más elhorgászná előlünk… Ám, mindez csak még egy okkal több arra, hogy  sportolj rendszeresen! Hiszen ahhoz, hogy ezeknek meg tudj felelni, edzettnek kell lenned. Nagy probléma esetén sem érdemes hisztizni, mert akkor elhagynak, kirúgnak, sőt még a gyerek is hülyének néz. Az egyéni, helyes megoldást kell megtalálni. Ehhez tudni érdemes, hogy kinek mi fontos és mi nem. Ez mindenkinél eltérő lehet. Fogadjuk el, hogy mindenkinek 24 órás a nap és döntsünk, hogy mi fontos, mi fér bele. Nekem, például az ablakmosás otthon egyáltalán nem fontos. Sok nagy és régi ablakunk van, de eszemben sincs azt suvickolni tisztára, helyette az edzéstervek írásával, szakkönyvek olvasásával foglalkozom. És ez nekem így jó. Persze nem baj, ha a másik ember havonta fényezi az ablakait. A lényeg, hogy békében legyünk önmagunkkal. Ez nem könnyű. Néha azt látom egyeseken, hogy ha változtatnának a saját filozófiájukon, nagyobb tettekre lennének képesek. Ha érzem, hogy valakin tudok segíteni, akkor szánok rá időt és megpróbálom. A humor fontos eszköz ebben is. Képzeld el, amikor ott ül veled szemben egy helyes arcú, de elhízott nő, aki nem tud mit kezdeni a frusztrációival, gondjai vannak a pasikkal. Tenne is valamit, meg nem is. Ilyenkor például elmondom neki, hogy a helyes pofija alá tegyen már egy edzett, jobb alakú testet, tehát sportoljon rendszeresen: gyalogoljon, fusson, táncoljon és figyeljen arra, mit eszik, hiszen a test is tőke! Az egész rajta múlik…

- Ezek felrázó és megrázó beszélgetések lehetnek…

- Nézd, aki eleve elutasító, azzal nem küzdök. Ha látom, hogy nyitott, akkor igen. Mert aki kész arra, hogy változtasson, és például kitartóan fut, az egyszer csak egy lefutott félmaratoni céljában találja magát! Ez pedig újabb szárnyakat ad az embernek. Sosem hitte volna, és mégis megcsinálta. Csak el kell kezdeni valahol…

Nőnek lenni kihívás

- Felháborítónak és igazságtalannak tartom, hogy ebben az országban döntéshozói szerepben, vezetői pozícióban alig találunk nőket. Sajnos, így van ez a sport világában is. A női csapatsportok élén is férfiedzők az alkalmazottak. Azt szoktam mondani, hogy a középszerű férfiak gyülekezete uralkodik rajtunk. Mi, nők vagyunk a legnagyobb hátrányos helyzetű csoport az országban, aztán jönnek a nyugdíjasok, majd mindenki más. Többek között a sport világában milyen nagy hangsúlyt kap a labdarúgás. Persze szeretjük, de Magyarországon ma alig van női labdarúgó függetlenül kisleány vagy öregasszony korától. Ráadásul a meccsek nézőinek zöme is férfi. Elég beszédes, hogy a legtöbb település stadionjában még női illemhely sincs, hiszen „természetes”, hogy nő oda úgysem megy… Most öt kiemelt, látvány- sportágnak van lehetősége arra, hogy pályázzon milliárdos nagyságrendű támogatásokra (TAO). Melyek ezek? A foci, a jégkorong – ezek egyértelműen férfi sportok ma az országban és ahol a nők is szóba jöhetnek, az a kosárlabda, kézilabda és vízilabda. Igazságtalanság megint velünk, a nőkkel…..

Mi a véleményed arról, hogy több iskolai évfolyamon bevezették a mindennapos testnevelés órát?

- Jónak tartom. A fejlődésben lévő fiatalnak minden nap, ha lehet a természetben legalább 1 órás testmozgásra van szüksége – a kicsiknél természetesen ez inkább a játékot, a játékos testmozgást jelenti. Ennyit napjainkban nem mozognak rendszeresen a gyerekek. Pedig kellene, mert „beteg lexikonok” hagyják el az általános iskola padjait 14 évesen. Viszont az is igaz, hogy elég hirtelen vezették ezt be és sok helyen nincsenek meg a feltételek, a megfelelő létesítmények, eszközök, tanárok ahhoz, hogy ez minőségileg jól megvalósulhasson. De ebben sincs lehetetlen. Vidéken, ahol a falusi iskola nem elég jól felszerelt, ott az erdő, a rét, a park, a libalegelő, ahol futni, labdajátékot játszani is lehet. A megoldás nagymértékben a testnevelő tanár kreativitásán, képzettségén és hozzáállásán múlik - na meg az igazgatóén. Ráadásul sokan gyártanak olyan álproblémákat, mint például az alsó tagozatban nem jó, ha a tanító tartja a testnevelés órát, mert ő nem elég képzett hozzá. Ez így nem igaz. A tanítóképzőkben is tanulnak testnevelést és módszertant a hallgatók, egy testnevelés szakos diploma pedig még nem garancia a „mindenek-felettiségre”. Nagy probléma, hogy sokszor a testnevelés órák kudarcai után a gyerek eléri azt, hogy a szülő felmentést kér számára a testnevelés alól, holott egyszerűen csak meg kellett volna találni számára azt a megoldást, hogy a sportbeli fejlődését önmagához viszonyítva mérhetővé tegye. Egy tanárnak úgy kell (ene) tudni „tanítani” a testnevelést, hogy közben a gyerekeket megérintse a testmozgás fontossága és szeretete – ez lehetne a kulcs többek között ahhoz, hogy amikor hazamennek az iskolából, akkor ne a tévé és számítógép legyen a program, hanem vágyjanak arra, hogy valahol valakikkel valamilyen formában sportolhassanak. Persze, nekünk anno könnyebb volt a helyzetünk, hiszen nem volt ennyi kihívás az életünkben – nem volt internet, mobiltelefon, nem volt ennyi tévécsatorna és tévéműsor, ami a szobában ülve tartott volna minket.

- Egyszer egy beszélgetés alkalmával említetted, hogy mennyire fontos lenne, hogy a gyerekek ne csak mozogjanak, hanem testkultúrát is tanuljanak. Ezt kifejtenéd?

- Úgy gondolom, hogy elsősorban a lányok esetében fontos ez, de a fiúknál sem szabad megfeledkezni róla. Meg kell tanítani őket arra, hogy hogyan kell helyesen mozogni, járni, megjelenni, bemenni az ajtón, kimenni a táblához felelni. Ezek hétköznapi dolgok, de óriási jelentőségük van. Sokan fülüket-farkukat behúzzák, szinte somfordálva közlekednek az utcán a fal mellett szorosan, a tekintetükkel pedig elnézést kérnek a világtól, amiért léteznek… És persze van a másik típusú ember, a nagyképű-furcsa, amelyik olyan magasan hordja az orrát, hogy abba szinte beesik az eső. Egyik sem jó. És akkor még nem beszéltünk arról, amit a televízió közvetít felénk. Elképesztő, hogy az emberek mennyire nem tudnak mozogni, még rendesen járni sem. Még ennél is fontosabb, hogy az orvosaink is úgy kerülnek ki az egyetemről, hogy nem volt egyetemi éveik során kötelező testnevelés óra, sőt még egészségtan tantárgy sem. A gyógyítás mikéntjét tanulják, de azt, hogy a betegséget elsősorban megelőzni kellene, s mindazt hogyan, azt nem…

- A megelőzés, az egészséges életmód komplex dolog. Rengeteg szereplője van, köztük a közétkeztetés és az óvoda, iskola is kiemelt jelentőséggel bír. Ha csak ezeket a területeket tekinted, akkor min változtatnál?

- Apró dolgokon, apránként, de folyamatosan. Például fontos lenne, hogy az iskola kertésze ne dohányozhasson az iskolai idő alatt. Az iskolai konyhán dolgozó szakácsok se legyenek „dupla radír” alkatok, vegyenek fel sapkát, figyeljenek az általános higiéniai szabályokra. A pedagógusok példaképek a gyermekek előtt, ezért legyenek edzettek, sportoljanak. Nézzenek ki úgy, hogy látható legyen rajtuk: „a test is tőke!”  A gyerekek tudjanak arról, hogy a tanár szerint is jó dolog kosárlabdázni, gyalogolni, esetleg kerékpárral közlekedni. Persze köztudott, hogy társadalmunk pedagógusai is alapvetően fáradtak és alulfizetettek, így nehéz motiválni őket, de nem lehetetlen.

- A beszélgetésünk elején mondtál valamit, amire szeretnék visszatérni. Azt mondtad, hogy a futáshoz nem kell más, mint egy jó cipő. Lehet, hogy nagyon prózai, amit mondok és talán sokan nem is értenek egyet velem, de szerintem sok olyan család van, ahol a gyerekeknek még ősszel is a nyári szandál van a lábukon, mert nem biztos, hogy telik melegebb cipőre – vagy nem biztos, hogy akkor tudják megvenni azt, amikor már szükséges. Szóval a „jó cipő” sem mindenkinek adatik meg.

- Igen, tudom. Barcstól egészen Tarpáig jártam az országban, s ahogy Kelet felé haladtam az egészségnapokon egyre több olyan kölyköt láttam, akik szakadt és gyenge minőségű cipőben futnak vagy fociznak, de piszok tehetségesek. Látod, ezek közül a gyerekek közül kellene kiválasztani a jövő tehetségeit! Őket kellene meghívni a különböző sportakadémiákra. Egyébként az 1500 lakosú vagy még kisebb településeken is tapasztalható, hogy nincs olyan – például tánc, aerobic, küzdősport stb. - sportolási lehetőség, amit közösségben végezhetnének az emberek. Marad a park, a libalegelő, illetve általában a focipálya. De ez nem lenne baj! Csak legyenek kisleányok is a település labdarúgó életében, velük is foglalkozzon a megfelelő képességű foci-szakember. Igen, igazad van, mert tényleg nem mindenkinek telik egy jó cipőre – nekik én sem tudok egy felvehetőt rajzolni. De akinek van a szekrényben, annak már nem lehet kifogása: elindulhat futni, sportolni.

- Kérlek, üzenj rajtunk keresztül az Olvasóinknak, motiváld őket kicsit arra, hogy aki még hezitál, az is kezdjen el rendszeresen mozogni!

- Gyere sportolni, hetente háromszor egy órát! Most ősszel, a csodálatosan színes természetben, mint a világ legtökéletesebb sportstadionjában, érdemes elkezdeni a sportolást, az új életmódot. Lépjük át együtt, közösen a küszöböt! Ernest Hemingway szerint  „a sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.” A sport mindenkié!


Nebehaj Tímea

Következő rendezvényünk

Bátor Tábor