A remény óvodája

A remény óvodája

Nem hajléktalan gyerekek - de segítség kell nekik!

Hajléktalan gyerekek óvodájaként vonult be a köztudatba a főváros Dankó utcai óvodája, amely a nyolcadik kerületben található. Az idejáró gyermekek valóban hátrányos helyzetűek, de nem hajléktalanok. Kik ők és milyen segítségre van szükségük? Riportunkból kiderül.

Vajon mennyire van jogunk ítélkezni azok felett, akik az utcán élnek és néha közelebb lépve hozzánk, kérnek? És azok felett, akik születésük pillanatában magukra maradtak, gyermekotthonok lakóiként hányódtak, majd onnan kikerülve még mindig árván, egyedül szárnyakat bontottak — de leszállni csak az utcákon tudtak? A fűtött szobából, a terített asztal mellől van-e jogunk előítéleteket gyártani azokról az emberekről, akikkel kapcsolatban csupán egyetlen dologban nem tévedünk biztosan: nekik nincs hol lakniuk.

Vannak olyanok is, akiknek van fedél a fejük felett, igaz, a hajlék, amiben napjaikat töltik, a legjobb szándékkal sem nevezhető lakásnak. Csupán egy hely, ahol együtt élnek családok, sokszor gyerekekkel. Áldatlan állapotok ezek és óriási hátrányt jelentenek az ilyen „otthonokból” induló gyerekeknek. Egy-két évvel ezelőtt egy jó szándékú újságíró hívta fel a figyelmet arra az óvodára, amely a főváros nyolcadik kerületében található. Hajléktalan gyerekek óvodájaként került a köztudatba, olyan intézményként, amelyben minden reggel le kell fürdetni a kicsiket, akik a krumplin és káposztán kívül nem ismernek más ételt… A hír szárnyakat kapott és a mai napig belebotlik az ember a közösségi portálokon. Szegény sorsú gyerekek meséje kicsit elferdítve, eltúlozva, de mindenképpen hatásosan, hiszen a cikk nyomán hatalmas adományáradat indult meg a nyolcadik kerületi Dankó utca kis óvodásai felé.

 A Wesley János Lelkészképző Főiskola néhány tantermében és szociális helyiségében alakították ki a főiskola udvarán az óvodát, amely 40 gyermek befogadására alkalmas. Érdekes módon, amikor létrejön egy ilyen ellátó hely, egy idő után beáll annak a rendje, hogy mennyien érdeklődnek iránta és általában nem jönnek többen, mint amennyi férőhely van. Volt ideje és módja kitapasztalni ezt az intézmény működtetőjének, Iványi Gábornak, hiszen a fővároson kívül még további tíz hasonló óvodájuk létezik vidéki városokban. Mert a szükség sok helyen ott van. A közoktatásban összesen 3000 gyermek ellátásáról gondoskodnak. A szociális háló, amelyet a rászorulók alá feszítenek, nem szakad el az óvoda után sem, hiszen több általános és középiskolát is működtetnek, melyekből az igazán tehetséges és szorgalmas, jó képességű diákok bejuthatnak a Wesley János Lelkészképző Főiskolára is, ahol például szociális munkás diplomát szerezhetnek.

 Dr. Iványi Gábor, a főiskola rektora, egyben a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke. Vele beszélgettem a Wesley János Óvodáról.

- Amit elsőként tisztázni szeretnék, az az, hogy ezek a gyerekek nem hajléktalanok. Olyan családok gyermekei járnak hozzánk, akik a kerületben állandó lakhatással nem rendelkeznek. Vannak közöttük szívességi lakáshasználók, vannak, akik mosókonyhában, pincében élnek vagy olyan lebontásra ítélt házakban, ahol önkényes lakáshasználóként húzzák meg magukat. Élni vágyó emberek ők, akik között folyamatosan közszájon forog, hogy éppen hol van olyan épület, amelynek valamelyik részébe be lehet költözni, és ott lehet lakni addig, amíg a hatóság fel nem fedezi és tovább nem kell menniük. A családok nagyon vegyes képet mutatnak Van közöttük olyan, amelyik egy pincében lakott, majd segítettünk nekik abban, hogy lakást és munkát kapjanak. De volt olyan család is, amelyik egy lepusztult, sokéves autóban lakott. Ők egy ellehetetlenült vidéki nyomortanyáról jöttek fel a fővárosba, de nem találtak munkát, nem tudtak lakást bérelni, így egy ideig nemcsak a gyerekeket fogadtuk az óvodában, de a szülők is ott tisztálkodtak és étkeztek. Tudni kell ezekről a családokról, hogy néhányuknak van vidéken bejelentett lakása, igaz, ezek többnyire alkalmatlanok arra, hogy bennük éljenek.

- Nyilván sokan a (munka)lehetőség reményében érkeznek Budapestre, de a helyzetük alapvetően annyira kilátástalan, hogy itt mindenképpen fel kell, hogy karolja őket valaki ahhoz, hogy ne jussanak a híd alá… És — többek között — ezt vállalják fel Önök.

- Igen. A hatóságok ugyanis ragaszkodnak ahhoz, hogy akinek van bejelentett lakhelye, az ott oldja meg a problémáit is. Az sem könnyít a helyzetükön, hogy a családsegítő szolgálatok nem mindig állnak a helyzet magaslatán. A segítő szolgálatoknak sajnos alacsony a társadalmi presztízsük, csekély mértékűek azok az érdekérvényesítő eszközök, amelyeknek a birtokában vannak. A családok pedig szinte menekülnek a „fél hatósági” akciók és szervezetek elől. Ez a szomorú tapasztalatunk. Nem így kellene ennek működnie, és a világ boldogabbik felén nem is így működik.

- Ezek szerint, akik vidékről érkeznek, azok itt úgy élnek, mintha nem is léteznének?Nincs nyoma annak, hogy itt vannak, így a gyerekek is kikerülnek a különböző hatóságok látóköréből? Lógnak a levegőben?

- Valójában igen. Itt arctalanná válhatnak, léteznek ugyan, de nincs tudomás arról, hogy hol vannak.

- Hogyan kerülnek az Önök látóterébe ezek a családok?

- Mi akkor találkozunk velük, amikor például a hajléktalanellátó rendszerünkben az étkeztetés vagy ruhaosztás kapcsán beléjük botlunk. Előfordult, hogy egy szülő beállt a gyermekével a napi népkonyhai ételosztáshoz. Ezek az esetek nem ritkák, így tudtuk realizálni azt, hogy van itt egy olyan réteg, amelyik nem jut hozzá az óvodához, s mire ezek a gyerekek iskoláskorúak lesznek, teljesen eltűnnek a „rendszerből”. Ezért nyitottuk meg az óvodát 2005-ben.

- Mi mindent tud pótolni ez az intézmény az ide járó gyerekek számára?

- Nagyon sok olyan dolog van, amit hozzá kell tennünk az életükhöz, a létükhöz,ahhoz, hogy esélyük legyen egy, a mostaninál jobb, élhetőbb életre majd egykor. Az biztos, hogy kiemelt figyelmet és törődést igényelnek ezek a kicsik, hiszen rengeteget nélkülöznek a családjukban. Fontosnak tartjuk például, hogy rászoktassuk őket a vegyes táplálkozásra. Sok közöttük a koraszülött, amely miatt már eleve bizonyos hátrányokkal indulnak, sebezhetőbbek. Többen asztmások, ami valószínűleg a lakáskörülményeik miatt alakult ki. Alultápláltak. Amit magukkal hoznak otthonról, az már egyfajta lemaradásra determinálja őket a fejlődésben. Mert hiába születik egy gyerek tehetségesnek valamiben, hiába ügyes, ha később nem tud lépést tartani a többiekkel, nem tud beérni. Ebben is próbáljuk őket segíteni. A családok, ahonnét érkeznek, nagyon vegyesek. Általában három vagy annál több gyermek él ezekben a családokban. Van, ahol a nagymama neveli a gyermeket, a szülők nincsenek velük. Csonka családok jellemzőek, de van olyan is, ahol a családfő szenvedélybeteg. Minden helyzet, amiben ők élnek, a szegénységgel van szoros összefüggésben. Nagyjából tíz évvel rövidebb életet élnek, mint az átlag magyarok. A hétvégi étkezésük is megoldatlan. Egy ideig azt csináltuk, hogy minden pénteken készítettünk nekik egy élelmiszercsomagot a hétvégére, de sajnos előfordult, hogy a szülők ezt eladták. Így inkább felajánlottuk nekik, hogy ha kell, jöjjenek be a hétvégén is működő, hajléktalanokat is ellátó konyhánkra és ott ebédeljenek. Ezzel a lehetőséggel jelenleg 9 család él.

- Azon gondolkodom, hogy vajon menynyire tudnak Önök a szülőkre hatni a gyerekeken keresztül? A körülményeik, a kilátásaik kétségbeejtőek. Az édesanyák mégis újabb és újabb gyermeket vállalnak, amivel valójában tovább rontanak az egyébként is drámai helyzeten. Önök etetik őket, ruházzák, ha kell, az egész családot megmentik az éhezéstől. Sőt, munkát keresnek a szülőknek, gondoskodnak az egészségügyi ellátásukról — szinte a gyámjukká válnak. De vajon próbálják-e ezeket a szülőket abba az irányba terelni, hogy tudatosabbak legyenek, s a nyomorba ne szüljenek több gyermeket?

- Kényes dolog beleszólni az életükbe és abba, hogy hány gyermeket vállaljanak. Hacsak egyetlen gyermek felneveléséről van szó, akkor az már jó, hiszen a család öröme, a folytatás öröme már megadatott és persze jobbak a kilátásai annak az egy gyermeknek, mintha sokadmagával nevelkedne. Ezt sokan belátják. De akik nem, azokra sem szabad feltétlenül úgy gondolni, hogy felelőtlenek, mert ez csak egy másfajta kultúra felől nézve tűnhet annak. Nehéz ezt elmagyarázni. A harmadik világ jut eszembe, ahol akkor is vállalják a gyereket, ha a társadalom nem támogatja őket. Gyakran jártam Dél-Amerikában, ahol a szociális háló szálaira szakadozik, valójában nem is létezik, mégis újabb és újabb gyermeket vállalnak a családok. Ha semmilyen támogatást nem kapnak, akkor is. Nézze, az élet egy fájdalmasan bonyolult dolog, amelyben segítenünk kell azokat, akik erre rászorulnak. És azért egy elöregedő társadalomban másként is hozzá lehetne állni ehhez a kérdéshez. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy egy társadalomban az átlagosnál jobban élni azt is jelenti, hogy mások az átlagosnál rosszabbul fognak élni. A felhasználható javak elosztásán és a kapcsolati rendszeren kellene változtatni.

- Ha jól értelmezem, az Önök óvodája és „hálója” abban jelenti a legnagyobb támaszt, hogy ezek a gyerekek a saját családjukban maradhassanak. Ha nincs lakhely és nincs óvodai ellátás, akkor a gyermekvédelmi szervek előbb-utóbb beavatkoznak, noha tudjuk, hogy kizárólag anyagi okok miatti veszélyeztetettségért még nem választják el a gyermekeket a családjuktól.

- Így van. A legfontosabb feladatunk, megtartani a gyerekeket a saját családjukban. Még akkor is, ha ezek nagyon szegény, sokat nélkülöző családok. A szülők itt is jót akarnak a kicsiknek, szeretik őket, ragaszkodnak hozzájuk, és azon vannak, hogy jobb körülményeket teremtsenek.

- Az Önök óvodája nem tudja fenntartani magát. Mire elég az állami normatíva és honnét pótolják a továbbiakat?

- A normatívából pusztán a fenntartási költségek felét tudjuk fedezni. Támogatóink vannak, de így is nehéz a szociális kérdések mindegyikét megoldani. Bevallom, nekünk is tolnunk kell magunk előtt többféle számlát. Reménykedünk egy pozitív irányú elmozdulásban.

- Önök valójában hátrányos helyzetű, magatartásproblémás és egyéb zavarokkal küzdő, ilyen-olyan lakhatási körülmények között élő gyerekekről gondoskodnak az óvodában és azon túl is. Van olyan, akinek a képe kikerülhetne a büszkeség falra, mert sikerült kitörnie a reménytelen élethelyzetből és ezáltal irányt adó példa lehet azoknak, akik még itt,  a Dankó utcán bolyonganak?

- Igen. Vannak, akik az óvoda után az iskolában jól tanulnak, s okot adnak a reményre,mert tovább fognak tanulni. Emlékszem egy fiúra, aki leérettségizett, pincér lett belőle, aztán egy nap visszajött hozzánk, hogy megköszönje, amit érte tettünk. Ez nagyon megható volt, hiszen benne kézzelfoghatóan láttuk, hogy miért is harcolunk ebben az óvodában...

Nebehaj Tímea

 

„Ha valaki meg akarja érteni a magyarországi szegények gondját, akkor annak a 19.század közepéig kell visszamennie. Magyarország sosem volt egy fejlett ipari ország. Történelme során mindig egyfajta félig kész állapotban volt és maradt. Ennek azok a kárvallottjai, akik kiszorultak az aktuális lehetőségekből — legyen az földosztás vagy akár annak lehetősége, hogy tovább tanuljanak, szakmát szerezzenek. A ‘80-as évek második felében a kelet-európai blokk gazdasági-ipari összeomlása maga alá temette az olcsó munkaerőt. Azt a réteget, amelynek továbblépését valójában nem is kívánták. A rendszerváltás számukra nem a lehetőségek kapuját tárta ki, hanem a kétségbeesés állapotát hozta el. És ez öröklődik tovább. Az álmodozásig jut el a szülő, aki azonban nem tud segíteni a gyermekének…” (dr. Iványi Gábor)

 

 

 

Velence-Meat Kft.

Következő rendezvényünk

1970.01.01. 01:00

Bátor Tábor